Azt hiszem rákattantam a többgyerekes blogok olvasgatására. Jó, hogy sokan őszintén leírják minden örömüket, bánatukat és esetleges félelmeiket, szorongásaikat. Már kedvenceim is vannak.
Én magam is mindig több gyereket szerettem volna, és ez ügyben eddig még nem tántorított el semmi, sőt. Nem azt mondom, hogy Lilussal csak felhőtlen napjaink vannak, de a napsütéses napok száma jelentősen többet nyom a latba. Az elmúlt másfél évben még egyszer sem jutott eszembe az, hogy én itt megállnék és köszi szépen, szüljön az akinek még nincs, mert nem. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem, hogy szeretnék még gyereket a sajátomként szeretni. Családi példa is áll előttünk nem egy, nem kettő és bizony ott sem mindig fenékig tejfel az élet, de ettől még szép. Szerencsére van egy olyan társam, aki hasonlóképp gondolkodik, talán csak kicsit aggódósabb a jövő miatt. Ez egyébként nem gond, mert én meg egy kicsit olyan leszamileszvágjunkbele típus vagyok és így egész jól kiegészítjük egymást.
Meg azért is szeretnék még gyerekeket, mert mióta Lili megfogant rengeteget dolgot tanított meg nekem a világról és saját magamról is, és csak elképzelni tudom, hogy több gyerek mennyi mindenre lenne képes, amitől még tovább fejlődhetne a személyiségem. Szeretném ezt megtapasztalni is. És ez viszont is így van, mert az is mindennap egy csodával ér fel, hogy látom tőle azokat a dolgokat, amelyeket mi csinálunk, anélkül is, hogy kifejezetten megtanítanánk neki. Egyszerűen csak szív magába mindent mint a szivacs.
Lehet, hogy önző dolog, de azért is jó a több gyerek, hogy öregkorunkra (mert száz évig fogunk élni, vagy legalábbis addig, amíg magunkat pelenkázzuk, és ezt nem másnak kell megtenni) többen sertepertéljenek körülöttünk, sok unokánk legyen, mert majd a gyerekeink a mi példánkból tanulva szintén több gyereket vállalnak. Pont úgy, ahogy mi a szüleinktől láttuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése