Konkrétan az előző beszámoló alkalmas is lett volna ilyen hófordulós bejegyzésnek, de az akkor akart kijönni belőlem, így ma már csak kiegészíteném. Mivel nincs időm naponta 15-ször a gép elé ülni, hogy minden gondolatom dokumentálva legyen, így általában estére marad a billentyűre vetés, és hát ilyenkor aztán már tényleg nem vagyok top formában. Amúgy meg a jó gondolatok is mikor máskor jönnének, mint mosogatás, vasalás vagy éppen az éjszakai Wc-re menés közben.
Szóval a beszédfejlődés ügyben az maradt ki, hogy igazi párbeszédeket is folytatunk már Lilussal, főleg ha valamit nagyon közölni akar. Ilyenkor leginkább a nem és a jó szó tarkítja szerény kis szókincsét, de ezzel elboldogulunk. Ezt a kettőt többféle hangsúllyal használja, éppen mikor mit akar. Azt nem igazán szeretem, ha kiabálva mondja, hogy nem, viszont nagyon édes, amikor valami tetszik neki és azt mondja, jó-jó.
Tudja mondani azt is hogy egyet, ez onnan adódik, hogy van egy kis táskája sok kis hajcsattal megtömve, ezekből minden nap ki akar venni párat, és persze tíz perc múlva el is hagyja őket erre-arra. Annyit mondanék, nem kellemes ezekre rálépni. Így minden nap csak egyet kaphat, és még az ujjával is mutatja, hogy egyet kér.
A finom mozgása nekem már hónapokkal ezelőtt is fejlettnek tűnt, kavicsszedegetés közben figyeltem fel először rá, hogy milyen ügyesen gyűjtögeti egy kézzel és ugyanabba a tenyerébe a legapróbb kavicsokat, mindezt a hüvelyk és mutatóujjával. Ceruzát is régebben kapott már a kezébe, amit első pillanattól kezdve ügyesen megfog és rajzol (firkál) vele. Szereti az aszfaltkrétát, és hamarosan meg akarom ismertetni a festéssel és a gyurmázással.
Az akaratával kapcsolatban pedig még annyit, hogy sok dolgot szeretne már önállóan csinálni és annak ellenére, hogy sok mindenben segítségre szorul határozottan közli, hogy Neeem, baba!, ami azt jelenti, majd ő megcsinálja. Ma például egy kis huzavona után bekötötte magát a bicikliülésbe, ami annak szuper biztonságát tekintve nem egyszerű feladat. Próbálgatja a zokniját levenni és cipői felhúzni, és a fogát már hetek óta magának mossa, persze az alaposság kedvéért kicsit utánadolgozunk.
Most ennyi, a többi megint akkor, ha eszembe jut vagy időm is lesz.
Így fest ma egy alvós, 19 hónapos, kánikulában megfáradt Csibimanó,
aki szereti a paprikát,
na meg persze engem (meg az apját csak ma nincs ilyen kép).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése