Lili és Léna: december 2012

Az utóbbi időben többször elgondolkodtam rajta, hogy megszüntetem a blogot, mert úgy éreztem nincs értelme írni, ha ilyen ritkán szánom rá magam bármiféle bejegyzések megírására. Aztán mindig arra jutottam, hogy majd jobban igyekszem és majd holnap, megint holnap, na jó, majd holnap írok, de sosem jött össze. De nem fogom megszüntetni, még akkor sem, ha ezután is csak ritkán jutok ide, mert így legalább olvasgatni eljövök másokét, és néha azért nekiveselkedem a számunkra fontos események megörökítésének is. Amiből lett volna említésre méltó több, de mire este gép elé jutok, addigra már vagy aludtam egy órát Lili mellett az altatásnál és nincs energiám még a gépet se beindítani, vagy inkább kapcsolódom ki a férjemmel (leírva még nem is említettem így Őt, fura de nagyon jó!), egy könyv mellett vagy egy filmmel (ami lehet akár valamelyik sorozat is, mindegy, csak gondolkodni már ne sokat kelljen rajta).

A legfontosabbak pár mondatban.

Lili túl van jó pár betegségen, köszönhetően a közösségi létnek, de reményeim szerint a nehezén túl vagyunk, mert már több, mint egy hónapja nem láttuk a doktornénit. Bár most meg a mandulái akkorák, mint egy fél dió, és nem ártana megnézetni, viszont semmi betegség tünetet nem produkál, így talán nem lesz gond vele.

A bölcsit és a gondozónőket nagyon megszerette, már az sem zökkenti ki a ritmusból, ha betegség miatt egy ideig nem megy.

Nagy dolgok végzéséhez és éjszaka még igényli a pelenkát, de a délutáni alvás esetében ő maga kérte, hogy hagyjuk el, mert neki már nem kell. Nem egy kapkodós típus szobatisztaság terén, és tény, hogy nem bánnám, ha már egyáltalán nem használná, de tartom még magam ahhoz az elhatározáshoz, hogy nem erőltetem a leszokást, ha nem muszáj.

Hatalmas akarattal rendelkezik, és sokféle gyereket láttam már a családban, de még egyet, aki ennyire makacs tud lenni, nem. :) Ebből kifolyólag sok vitája van velem és Ferkóval mostanában, amitől meg frászt kapok, de a türelmünk sokszor a végét járja. Okos, de nagyon, és tesztel minket tudom, de néha akkor is kiborító tud lenni na! Néha az az érzésem, korai kiskamasz korszakába van.

A szeretetgombóc tulajdonsága viszont mit sem változott. Hatalmas öleléseket, puszikat kapunk, és ha olyan kedve van, százszor elmondja egy nap, hogy mennyire szeret minket. Sokat babázik, szépen bánik velük, a napokban még szoptatott is egyet. (Ez szerintem Zsuzsi barátnőmnek és APG-nek köszönhető) :). Mostanában nagyon bújós, anyás és apás egyben. Lefekvésnél hozzám ragaszkodik. Vannak esténként összezörrenések a még egy korty innivaló, a még egy mese, a még egy keksz, a még egy fene tudja mi téma körül, aminek gyakran az a vége, hogy durcásba vált és éppen nem szeret :), ilyenkor átadom a lehetőséget Ferkónak az altatásra, de a vége mindig az, hogy én kellek. Az én mesém, az én énekem, az én hajam csavargatása. :)

Van egy nagyon fontos dolog, amiről már hónapokkal ezelőtt írhattam volna. Képzelt barátai vannak. A Kisbaba (aki néha lány, máskor meg fiú), és a Kiskacsa. Valamikor a tavasszal csapódtak hozzá, azóta napi rendszerességgel emlegeti őket és beszél velük. Hetekig nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnünk kellene, vagy megijedni. Aztán megfigyeltük, hogy az, ahogyan velük beszél, nekünk hihetetlen jó és néha rossz tükör magunkról. Bevonja őket a játékaiba, vásárolni jönnek velünk (elég vicces, amikor a sorok között járkálva kérdezgeti őket, hogy mit szeretnének venni). Nyáron a strandon már jegyet akartam venni nekik, mert szinte én is elhittem, hogy ott vannak. Rossz, mert vannak napok, amikor kiabál és állandóan rendreutasítja őket. Nem véletlen. :) Tanultunk pszichológiát a főiskolán és voltak halvány emlékeim arról, hogy nem olyan nagy gond ez, de azért a saját megnyugtatásunkra megkérdeztem egy pszichológus ismerősöm véleményét. Gyorsan megerősített, hogy nem kell parázni, mert teljesen normális dolog, sőt azt mondta örüljek neki, mert a nagyon okos, kreatív és nagy fantáziával megáldott gyerekeknek vannak ilyen korban képzelt barátaik. Hozott egy cikket is erről, ami aztán végleg megnyugtatott.

És végül Bartos Erikáról, aki belopta magát a szívünkbe. Hónapok óta Anna, Petit olvasunk és pár hete a verseskönyveit. A meséket már képről elmondja, a kedvenc verseiből sorokat tud idézni, a rövidebbeket kívülről fújja. Nem mellesleg, én is. :))

Sokat mondókázik, énekel, szövegláda, nagyon érti a humort és ő maga is sokat viccelődik.

Nem tűr ellentmondást és nincs lehetetlen. :D

-Gabi, gyere szaladjunk még!

-Lili, én már nem bírok!

-Akkor vegyél fel és szaladjunk úgy tovább!

A decemberi eseményekről már csak képekben.