Reggeli szösszenettől az elmélkedésig

Alszom, mélyen...Egyszer csak azt hallom, Kakk, anya! Kinyitom a szemem és kettő centire az arcomtól zsiványan vigyorog az öt perc szünetes fogaival a kis Csibimanóm. Életem, jó reggelt neked is!

Az előzmény pedig annyi, hogy hajnal fél kettő tájban valami megzavarta az álmát, gyaníthatóan anyaszag hiány, és mivel 20 perc után sem sikerült visszaaltatni (még az ágyba letenni sem, mert nem engedte a hajam, és azonnal sírni kezdett ha megmozdultam) tudtam hogy egy óra múlva sem fog, így átvittem hozzánk, mert a hajamat fekve is tudja csavargatni, még ha én hamarabb alszom is el, mint ő. Aztán nem így lett, mert amint párnát ér a feje és belém bújhatott már aludt is. Fogalmam sincs reggel mikor kelt és hogyan, de az biztos, hogy az apja után, aki már a zuhany alatt lubickolt és én előttem, ami meg a fentiekből következik.

Kb. hetente egyszer fordul elő olyan eset, hogy az éjszaka folyamán nálunk köt ki. Az okokat nem tudjuk és igazából nem is keressük, a rosszabb éjszakáit nem fogjuk már frontra vagy teliholdra, mert rácáfolt párszor ezekre is, így csak elfogadjuk, hogy vannak ilyen napok és kész. Jó pár hónappal ezelőtt még agonizáltam ezen egy kicsit, hogy a mi ágyunk a mi ágyunk és kész, de mára ez a pár alkalom bőven belefér és ha minden nap ezt igényelné, valószínűleg előbb-utóbb hajlanék rá, mert piszok jó érzés, egyébként. Imádom, ahogy hozzám bújik, csavargatja a hajam (ha nagyon zaklatott, akkor szinte tépi, ezt kevésbé szeretem:)), és annak ellenére is jó móka, hogy rugdossa a bordáimat, dugdossa az ujját az orromba, vagy forgolódás közben orrba vág és lefejel. Szeretem hallgatni, ahogy szuszmákol, és hogy hárman is össze tudunk bújni, és jó megbeszélni a feje felett, milyen szerencsések vagyunk, hogy van nekünk. Nem sajnálok egyetlen éjszakát sem, amit így hármasban töltöttünk el. 

Mint előttünk már oly sokan megfogalmazták ezt, mi is úgy vagyunk ezzel az alvás témával és más hasonlóan sarkalatos elképzeléseinkkel, hogy eddig elveink voltak, most meg gyerekünk. Mondják, hogy az első gyerek, ugyan nem túl szép megnevezéssel, de valamilyen szinten kísérleti nyúl, azonban egyben a legnagyobb tanítómester is, nekem legalábbis Lilus biztosan az. Minden nap tanulok és csak remélem, hogy valamikor majd jól vizsgázom.