Mégis leírom, mert...

Három hete töprengek azon, hogy vajon írjak-e vagy sem arról, ami akkor történt. A nem írásnak csupán annyi volt az indoka, hogy tartozik-e ez másra, kitárulkozzam-e ennyire, és az, hogy ha megteszem, talán pont én csinálok nagyobb ügyet az egészből, mint kellene. Végül mégis az írás mellett döntöttem, mert ugye okos pszichológusok (vagy annak vélt emberek :)) megmondták, hogy ami bent marad az emberben az megbetegít. Én napi szinten annyi lelki terhet veszek magamra (munkahelyi ártalom), hogy néha nehezen bírom el, és azokat nem oszthatom meg akárkivel, mert ugye kötelezve vagyok az információk magamban tartására (szintén munkahelyi ártalom). Ezért a saját bajom inkább kiírom, bár volt kivel átrágnom magam rajta, de valami mégis benn maradt még. 
A történet igazából nem három hete kezdődött, hanem pontosan öt hete, amikor is nagy örömmel nyugtáztuk, hogy bizony amire másfél éve annyira vágyunk, beteljesedni látszik. Megint kisbabát várok. Örömmámor, boldogság, óvatos tervezgetés, első, de nagyon ismerős tünetek, cinkos összemosolygások Ferkómmal, mert csak a mi titkunk volt még. Pontosan kettő hétig. 

Aztán azon a keddi napon nagyot fordult a világ röpke öt óra hossza alatt. Ha tartalmasan, de kellemesen telik el ennyi idő, akkor az ember minden fontos pillanatot, történést igyekszik elraktározni magában. Velünk sajnos az ellenkezője esett meg. Az öt óra alatt megéltem/ünk fájdalmat, fizikait, majd inkább lelkit, aggódást, kétségbeesést, döbbenetet, félelmet és mérhetetlen szomorúságot. Délben még örömködtem magamban, mikor egy kolléganőm kis pocaklakójáról beszélgettünk, este pedig már a kórházi ágyamban sirattam a pöttömünk elvesztését. Merthogy veszteség ez, akárki akármit mond. Két hete tudtunk a létezéséről és aki már anya az tudja, hogy egy nőnek, pláne egy anyának két hét éppen elég sok idő ahhoz, hogy kötődjön a leendő gyermekéhez. Legalábbis szerintem. Aztán biztos vannak olyanok, akik azt mondják, ugyan már, nem nagy dolog ez, még csak hathetes volt, csak egy magzat. Én ezt nem így gondolom. Egy kis Lélek volt, aki minket választott, de valaki, vagy valami fentebb való másként döntött. Talán egy figyelmeztetés az égiektől, egy próbatétel, vagy csak a természet csúfolódása velünk. Hiszem, hogy minden okkal történik, a sorsunk előre elrendeltetett, de azt nem mondom, hogy könnyen elfogadom, bármit is rak elénk. Most ezt kaptuk, fel kell dolgozni, továbblépni, és örülni annak, hogy az esélyünk megmaradt az újabb próbálkozáshoz. Mondhatnám, hogy a szerencse kegyeltjei vagyunk, de lehet, hogy épp az a bizonyos sorskerék forgott jó irányba. Szerencse volt, hogy tudtunk a várandósságról, majd az, hogy a közeli város kórházába rohantunk vizsgálatra az ottani legjobb ultrahangos orvoshoz, aki aztán Kecskemétre küldött azonnal, és ott szintén a legjobb orvos kezei közé kerültem. Méhen kívüli terhesség és belső vérzés, azonnali műtét kell, ezt mondták. A hasamon lévő három kis pötty, a műtét helye emlékeztet majd mindig a történtekre, de nem baj, mert megfeledkezni sem akarok róla. Továbbra is hiszek a pozitív gondolatok erejében és abban, hogy van még egy-két-sok gyerek megírva számunkra.

Lilus a félelmeimmel ellentétben teljesen jól viselte a két napos távollétemet. Sőt, ha keresem a pozitívumokat, akkor annyi haszna volt, hogy már nem csak anyamatricává válik időnként, hanem apamatricává is, ami az egyébként nagyon jó kapcsolatukat még erősítette, én pedig néha fellélegezhetek, azaz fellélegezhetnék, ha nem kellene gőzerővel a szakvizsgámra készülni, de ez egy másik történet. Hihetetlen milyen empatikus, megértő és gondoskodó tud lenni egy hároméves kis manó. Egyszer sem volt hiszti, amiért nem vehettem fel, nem szaladtam vele, nem feküdhettem mellé altatáskor, sőt volt hogy nem én altattam (ez nagyon nagy szó, mert függőség van a két utóbbival kapcsolatban:)). Mindehhez persze kellett egy türelmes apuka, aki állta és állja a sarat azóta is. Szeretem őket. :)