Mintha csak...

ma lett volna, és íme tessék elérkeztünk az utolsó bölcsis naphoz. Reggel volt ajándékozás, sírás, nagy ölelések, és egész napos búcsúbuli az aprónépnek. Hétfőtől óvoda...Az aggódás és izgalom nem kevesebb, mint tavaly. Az óvónénikkel kapcsolatban nincs aggodalmam, szintén egy tapasztaltabb és egy lelkes kezdő, és úgy tűnik a szimpátia kölcsönös köztük Lilussal. Reménykedem, hogy a kezdeti nehézségeken kívül nem lesz gond. Napsugár Óvoda, Méhecske csoport, perec jel...új kezdet. Jajj csak ez az elengedés menne könnyebben!

Mégis leírom, mert...

Három hete töprengek azon, hogy vajon írjak-e vagy sem arról, ami akkor történt. A nem írásnak csupán annyi volt az indoka, hogy tartozik-e ez másra, kitárulkozzam-e ennyire, és az, hogy ha megteszem, talán pont én csinálok nagyobb ügyet az egészből, mint kellene. Végül mégis az írás mellett döntöttem, mert ugye okos pszichológusok (vagy annak vélt emberek :)) megmondták, hogy ami bent marad az emberben az megbetegít. Én napi szinten annyi lelki terhet veszek magamra (munkahelyi ártalom), hogy néha nehezen bírom el, és azokat nem oszthatom meg akárkivel, mert ugye kötelezve vagyok az információk magamban tartására (szintén munkahelyi ártalom). Ezért a saját bajom inkább kiírom, bár volt kivel átrágnom magam rajta, de valami mégis benn maradt még. 
A történet igazából nem három hete kezdődött, hanem pontosan öt hete, amikor is nagy örömmel nyugtáztuk, hogy bizony amire másfél éve annyira vágyunk, beteljesedni látszik. Megint kisbabát várok. Örömmámor, boldogság, óvatos tervezgetés, első, de nagyon ismerős tünetek, cinkos összemosolygások Ferkómmal, mert csak a mi titkunk volt még. Pontosan kettő hétig. 

Aztán azon a keddi napon nagyot fordult a világ röpke öt óra hossza alatt. Ha tartalmasan, de kellemesen telik el ennyi idő, akkor az ember minden fontos pillanatot, történést igyekszik elraktározni magában. Velünk sajnos az ellenkezője esett meg. Az öt óra alatt megéltem/ünk fájdalmat, fizikait, majd inkább lelkit, aggódást, kétségbeesést, döbbenetet, félelmet és mérhetetlen szomorúságot. Délben még örömködtem magamban, mikor egy kolléganőm kis pocaklakójáról beszélgettünk, este pedig már a kórházi ágyamban sirattam a pöttömünk elvesztését. Merthogy veszteség ez, akárki akármit mond. Két hete tudtunk a létezéséről és aki már anya az tudja, hogy egy nőnek, pláne egy anyának két hét éppen elég sok idő ahhoz, hogy kötődjön a leendő gyermekéhez. Legalábbis szerintem. Aztán biztos vannak olyanok, akik azt mondják, ugyan már, nem nagy dolog ez, még csak hathetes volt, csak egy magzat. Én ezt nem így gondolom. Egy kis Lélek volt, aki minket választott, de valaki, vagy valami fentebb való másként döntött. Talán egy figyelmeztetés az égiektől, egy próbatétel, vagy csak a természet csúfolódása velünk. Hiszem, hogy minden okkal történik, a sorsunk előre elrendeltetett, de azt nem mondom, hogy könnyen elfogadom, bármit is rak elénk. Most ezt kaptuk, fel kell dolgozni, továbblépni, és örülni annak, hogy az esélyünk megmaradt az újabb próbálkozáshoz. Mondhatnám, hogy a szerencse kegyeltjei vagyunk, de lehet, hogy épp az a bizonyos sorskerék forgott jó irányba. Szerencse volt, hogy tudtunk a várandósságról, majd az, hogy a közeli város kórházába rohantunk vizsgálatra az ottani legjobb ultrahangos orvoshoz, aki aztán Kecskemétre küldött azonnal, és ott szintén a legjobb orvos kezei közé kerültem. Méhen kívüli terhesség és belső vérzés, azonnali műtét kell, ezt mondták. A hasamon lévő három kis pötty, a műtét helye emlékeztet majd mindig a történtekre, de nem baj, mert megfeledkezni sem akarok róla. Továbbra is hiszek a pozitív gondolatok erejében és abban, hogy van még egy-két-sok gyerek megírva számunkra.

Lilus a félelmeimmel ellentétben teljesen jól viselte a két napos távollétemet. Sőt, ha keresem a pozitívumokat, akkor annyi haszna volt, hogy már nem csak anyamatricává válik időnként, hanem apamatricává is, ami az egyébként nagyon jó kapcsolatukat még erősítette, én pedig néha fellélegezhetek, azaz fellélegezhetnék, ha nem kellene gőzerővel a szakvizsgámra készülni, de ez egy másik történet. Hihetetlen milyen empatikus, megértő és gondoskodó tud lenni egy hároméves kis manó. Egyszer sem volt hiszti, amiért nem vehettem fel, nem szaladtam vele, nem feküdhettem mellé altatáskor, sőt volt hogy nem én altattam (ez nagyon nagy szó, mert függőség van a két utóbbival kapcsolatban:)). Mindehhez persze kellett egy türelmes apuka, aki állta és állja a sarat azóta is. Szeretem őket. :)

Egy kis pótlás

Habár februárról mindenféle beszámoló elmaradt a legfontosabbról azért pár szóban és képpel megemlékeznék. Február a farsang hónapja, ami persze a bölcsődében sem maradhatott el. Lili már hetekkel a buli előtt úgy nyilatkozott, hogy ő bizony Babóca szeretne lenni. Mi más? :) A mulatság előtti két napig viszont halogattuk a jelmez elkészítését, esélyt adva annak, hogy az ötlet változni fog. Manapság ugyanis felénk elég gyorsan váltakoznak az igények és kívánságok. :) Abban biztos voltam, hogy saját készítés lesz, bármily egyszerűre sikerül, mert ismerve Lilust, nem szereti a feltűnést, és őszintén szólva nem szívesen adtam volna ezreket azért, hogy valami műanyag, csupa műszál jelmez a szekrényében árválkodjon, mert nem hajlandó felvenni. Végül anyukám segítségét kértem, mert egyrészt neki van varrógépe, másrészt varrni is csak ő tud vele. Így lett Liliből Babóca, a katicalány. Rolika pedig Bogyónak öltözött, szerintem cukorfalatok voltak együtt! :) 

Februárban a kreatívkodásra nagyon kevés időt szántunk (ez hiányzik nekem mostanában a legjobban), de azért összejött egy-két dolog, például ezek.

 Ezzel kapcsolatban Levendulalánynál inspirálódtam.

Ezek pedig fabetűk akrillal lefestve.

Aztán esett erre felénk hó is, és végre az idén először elő tudtuk venni a szánkót.

Zord, hideg időben teadélutánnal múlattuk az időt. :)

És egyesek néha-néha minden ok nélkül megőrültek, és rozsomákká változtak. Nem én hoztam elő belőlük, genetikailag ilyenek! :)

Tavasztündérek

Vágyom a tavaszra. Valahogyan be kellene csempészni a lakásba, gondoltam magamban, majd elkészültek ők, a Tavasztündérek. :)

A gyanús csendről

Próbálom felidézni magamban,  tudok-e olyan esetet mondani, amikor a gyanús csend valami rosszaságot, huncutságot takart volna, de nem emlékszem ilyenre, a mai napig. A reggeli készülődés közben, Lilus otthagyott minket a szobában és eltávozott a fürdőszobába. Ez nem különösebb esemény, sokszor a dolgát végezni is egyedül jár. Ferkóm vasalta az ingét (igen, Ő egy ilyen rendes ember) és közben beszélgettünk. Eltelt egy kis idő, mikor feltűnt, hogy valami koppant, majd a szemem sarkából láttam, hogy beljebb csukódik a fürdőszoba ajtó. Nem siettem, mert hallottam, hogy motoszkál. Majd nagy csend. Gyanús csend. 

Liluskám, mit csinálsz? - kérdezem én.

Anya ne gyere be...-mondja ő, kis remegéssel a hangjában.

Persze, hogy bemegyek, Ferkó a nyomomban. A kép ami elénk tárul, hogy Lili nagy műgonddal lakkozza a körmét (kezét) a leglilább lakkal, amit talált. A rajtakapott azonnal megszeppenve és segítségkérően néz. Ekkor látjuk, hogy körülötte a csempe, a szőnyeg, sőt a zoknija (!) is lila lakkos. Mit ne mondjak uralkodni kellett magunkon, hogy fel ne röhögjünk hangosan. :) Annyira édes volt, mert mielőtt lebukott, próbálta eltüntetni a nyomokat. A kukában lila lakkos vécépapír darabokat találtam. Igyekeztem szigorú arcot vágni, és újfent elmondani, hogy egyedül ezt neki nem szabad és hogy szóljon, ha bajt csinált, ne akarja eltitkolni. Úgy tűnt megértette, de őszintén szólva várom a hasonló megmosolyogtató akciókat. A nap folyamán azért bevallotta, hogy először pirosra festette, de nem tetszett neki. 

Mit csináltál a piros körmöddel?

Beletöröltem Apa törülközőjébe...

És tényleg, megnéztem. :)