Mi másról írnék pár sort, mint a bölcsiről. Szerdán voltunk először, és még csak délelőtt másfél órát, ami mondhatni teljesen pozitív élményekkel zárult. Előzőleg nem vittük túlzásba a bölcsi emlegetését, mert nem akartuk hogy egy számára ismeretlen dolog ekkora jelentőséget kapjon, és esetleg pont azért mert nem tudja mi az, stresszeljen miatta. Elég volt szerintem az, amit rajtam érzett. Így inkább arról beszélgettünk, hogy gyerekekhez megyünk játszani, és milyen sok játék van ott, meg persze hogy újra találkozhat a két kedves nénivel (Katika,és Anita), akik meglátogattak korábban minket. Tetszett neki az ötlet, és szerdán mikor megérkeztünk azonnal oldott hangulatba került, nem volt semmi tartózkodás benne. Jól megnézett magának minden gyereket :), és kipróbált sokféle játékot, de azért a szeme sarkából folyton figyelt engem. Voltunk a sószobában is, ami a felújítás óta van ott, és minden nap legalább húsz percet eltöltenek bent a gyerekek. Döbbenet, de például ebben a csoportban, szeptember óta most először hiányzik négy gyerek betegség miatt, eddig nem volt beteg egy sem. Nem is értem óvodákban miért nincs ilyen (ott szerintem még hasznosabb lenne), a felszereltségét nézve nem tűnik nagy befektetésnek.
Csütörtökön már két órát voltunk bent, ugyanúgy zajlott minden, mint előző nap és ekkor már kimehettem volna pár percre, de Katika azt mondta, halasszuk el, mert azt látja Lilus még jobban figyel. Talán köszönhető volt ez annak, hogy egy kislány, aki pár hete van ott, egész nap az anyukája után sírdogál, nem játszik, a gyerekekkel nem kommunikál és csak a felnőttek ölében hajlandó ülni. Már engem is kiszúrt magának, és Lili tűrte, hogy megdajkálgassam néha, de azért figyelte nagyon minden mozdulatomat.
Pénteken aztán be kellett keményíteni kicsit. :( Előre megbeszéltük a gondozónőkkel, hogy el vagy legalábbis ki fogok majd menni, akkor is ha Lilus ellenkezik és a reakciójától függően megyek majd vissza. Én nem akartam kiszökni tőle (nem szoktam soha), hanem próbáltam vele megbeszélni. Számítottam rá, hogy nagyon fog ellenkezni, és így is lett, a szívem szakadt meg érte, de engedtem a több éves tapasztalton alapuló tanácsnak, és kimentem. Kb. 2 perc alatt megnyugodott, majd segédkezett egy kislány átöltöztetésénél és pelenkázásánál. Bennem pedig megszólalt a kisördög, hogy Na ne már, ennyire mindegy ennek a gyereknek, hogy ki van vele? És ekkor jött a válasz, hogy jaj de nagyon nem mindegy! Először csak kicsit sírdogált, majd egyre jobban belelovalta magát és hallottam a hangján, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Szívem szerint téptem volna fel az ajtót azon nyomban, de tudtam, hogy ebben az esetben kicsit türelmesnek kell lennem, mert pont, hogy ezzel nem tennék jót. Tartotta magát keményen, mert nem kellett se maci, se cumi és azt sem engedte, hogy hozzáérjenek. Ekkor már leskelődtem kicsit és borzasztóan sajnáltam, mert annyira küzdött szegénykém még saját magával is. Néha megakadt a tekintete valamelyik gyereken, vagy éppen a cipője vizsgálgatásával volt elfoglalva, de újra meg újra rázendített egy kicsit. Katika végül kijött és mivel látta, hogy sokkal jobb állapotban én sem vagyok, azt tanácsolta menjek el egy kicsit és higgyem el ez kívülről nézve sokkal rosszabb, mint amit ő lát rajta bent. Szerinte hamarosan megnyugszik, mert ha igazán kétségbe lenne esve, könnyeit hullajtva zokogna, és egy pillanatra sem kötné le semmi. Itt meg is tanultam azt (már megint :)), hogy akármennyire fáj a szívem érte, és azt gondolom, hogy minden rezdüléséből tudom, mikor hogyan érzi magát, akkor is hallgatnom kell a tapasztaltabbra, mert teljesen igaza lett. Húsz percig voltam távol, és mire visszaértem teljesen megvigasztalódott és már Anitának is megengedte, hogy kézbe vegye. Nem mentem be azonnal, mert éppen hozták nekik az ebédet, így a szomszéd helyiségből leskelődtem, hallgatóztam és nagyon büszke voltam rá, mert egy szó nélkül ment a többiekkel kezet mosni, segített a pelenkázásban, szólt, hogy neki még nem kell cserélni, majd leült az asztalhoz és egyedül megebédelt. Ezután kihozták hozzám. Azt a pillanatot soha nem felejtem el, mert ekkora örömet és egyben megkönnyebbülést az arcán még nem láttam. Úgy tűnt megmaradt a bizalom! :)
A neheze, az ott alvós napok még ezután jönnek, de nagyon reménykedem, hogy ennél nagyobb traumával az sem fog járni. Itt elvileg két hét a teljes beszoktatás, de persze ettől gyerektől függően el lehet térni, és mivel áprilisig itthon vagyok, az időnkbe belefér, hogy igazán meg is szeresse. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése