Írtam volna, de valahogy nem ment

Pedig lenne miről, csak mire összeállnak a fejemben a dolgok addigra minden aktualitását veszti, így már nem is tűnik érdekesnek. Meg aztán van olyan, ami napi szinten foglalkoztat, így írhatnék akár sokat is, de nem akarok, mert mielőtt gép elé ülnék már biztosan megbeszélem valakivel, így szinte lényegtelenné válik. Ilyen például az, hogy vészesen közeledik az időpontja annak, hogy megyek vissza dolgozni, és ez nem tölt el éppen földöntúli örömmel. Nem az a része a gond, hogy dolgoznom kell, őszintén szólva nem is bánom, mert Lilus nélkül itthon olyan, mintha csak a levegőben lógnék, hanem inkább az, ahová vissza kell mennem és amit csinálnom kell. :S Már a gondolat is szívja az energiámat, igyekszem terelni mindenfélével.

És itt van még Lili viselkedésében bekövetkezett nem túl kívánatos változás, ami mi más lehetne, mint a szinte mindennapos hiszti vagy legalábbis az arra tett kísérlet, ami néha eléggé fárasztó és roppantul idegesítő tud lenni. Főleg, ha semmi alapja és váratlanul ér. Nincs felkészülési idő, csak lecsap a hurrikán és kész. Tök   mindegy miért, csak úgy, és kompromisszum csak nagyon ritkán vagy hosszú idő után van.  Nehéz korszak és előbb vagy utóbb minden gyerek átmegy rajta, legalábbis szerintem. Mert hogy vannak szülők akik a saját gyereküket mindig tündi-bündi angyalkának, magukat meg a türelem szobrának állítják be, de ők meg valószínűleg  álszentek és hazudnak, még maguknak is. Tudom, hogy leginkább minden nekünk szól, mert például a bölcsiben már azzal fogadnak, hogy egész nap semmi gond nincs, eszik, alszik, játszik (még leginkább egyedül, de próbál barátkozni, egy Bence nevű kisfiú különösen a szívébe zárta őt :)), és már nem csak a gondozónőkön lóg. Ezek szerint jól érzi ott magát, és ahogy mondani szokták, akkor tudja meg az ember milyen a gyereke úgy igazán, ha közösségbe kerül. Még mindig az a jobb, ha az otthoni bestia vedlik át angyallá, mint fordítva. Akkor tényleg azt gondolnám, hogy valamit rosszul csinálunk. Őszintén bevallom, jutott már eszembe, hogy ugranék az időben egy fél évet, hátha akkor könnyebb lesz, aztán rájöttem, hogy kár lenne, mert minden nehézség, amit megélünk vele, az rajtunk is alakít, és ennek így kell lennie. Az akarata meg csak maradjon ilyen erős, mire kamaszkorba ér majd megedződünk. :) 
Igyekszem kikapcsolódni (amíg tehetem), például kreatívkodással, vagy a múlt héten elmentem már futni (na ezt jó lenne rendszeresíteni), és szombaton csináltunk egy kettesben töltött napot Ferkómmal, ami leginkább arról szólt, hogy a hónom alá csaptam őt is, meg az internetről levadászott kuponokat, és magammal ráncigáltam Szegedre az Árkádba, és barátokat látogatni. Mondjuk annyira ő sem tiltakozott, ráfért ez a kis kiruccanás.

És ha már írtam a nehezebb napokról akkor úgy a fair, ha azt is elmondom, hogy nem csak ilyen tud ám lenni a kis Csibimanóm, hanem továbbra is ontja a szeretetét, néha pont olyan váratlanul, mint ahogy a hiszti tör elő. :) Oda-oda somfordál hozzánk és puszilgat, simogat, ölelget és hangoztatja, hogy szejetem anyucit, szejetem apucit, meg egyébként minden útjába kerülő játékot, legyen az a maci, nyuszi vagy akár egy építőkocka. Ilyenkor meg tudnám zabálni. Egyre szebben beszél, és már igazi, kerek, többszavas mondatokban kommunikál. Humora is van, és némely beszólásán jókat röhögünk. 

Valamelyik nap Ferkóm lement megkeresni a cumiját, ő pedig az emeletről nézte, majd kezeit széttárva, fejét csóválva közölte velem, hogy Ez nem igaz! Nem találja!. :D

Töltekezem a szebb és vidámabb pillanatokból, és ha gáz van próbálok ezekre gondolni, mert alapvetően nagyon örülök, hogy ezt a kis bestiális angyalt hozzánk pottyantotta le a gólya!  

Metál Lady