Zsiványságból ötös

Mostanában naponta többször jutok el arra a pontra, hogy zsenge korú gyermekem akciói miatt vagy elhullajtom az összes hajam vagy befonom az egészet. Nem tudom másra fogni, mint hogy korának megfelelően fejlődik a zsiványkodásban is. :S Feszegeti a határait és táncol az idegeimen, persze pont azokon a napokon, amikor én sem a türelem szobrát testesítem meg. Aztán nagyon jó érzékkel Ferkóm hazaérkezése előtt tíz perccel vedlik át bestiából  tündi-bündi angyalkává. Mert ugye az apa az istenkirály! Na, jó azért nem véres ennyire a helyzet, és mit is panaszkodok, amikor az elmúlt két nap szinte tejesen mentes volt a sztárallűröktől.

Amitől hajhullatásba kezdek, az például az, amikor reggel előveszek egy csíkos zoknit, hogy a lábára adjam. Erre ő visítva: Neeeeem!. Oké, mondom, hozok másikat. Meglátja, újabb visítás: Neeeem! Harmadiknál ugyanez. Megkérdezem melyiket szeretné. Pijosat! (Nincs is piros zoknija!). Gondolom teszek egy próbát és visszahozom a legelső csíkosat. Kérdezem jó lesz-e? Jó-jó! , és széles szájjal vigyorog. Nekem meg visíthatnékom van. Vagy attól hogy bárhová indulunk, éppen csak fel az emeletre, vagy onnan le, fürdeni, aludni vagy sétálni, neki éppen akkor jut eszébe valami roppant fontos és halaszthatatlan dolog. Ilyenkor az utolsó játékot is a helyére rakja (előtte elengedte az ez irányú kérést a füle mellett), még bepelenkázza a babát, még szalad pár kört minden egyes ruhadarab felvétele előtt, még iszik, még elköszön a mosógéptől (?!), még kivasal egy ruhát (nem bánnám, ha ettől fogyna a rakás) minden egyes lépcsőfokon megáll és leül egy gondolat erejéig, vagy éppen csak lecövekel a teraszajtó előtt, hogy meglesse az erre járó kosztos macskákat. Gyakorlatilag minden tevékenységünkre rászámolhatok legalább húsz percet, hogy időben végezzünk, vagy hogy időben odaérjünk, ahová éppen mennünk kell. 

Minden dologra amire azt mondom, Nincs. Nem szabad., vagy Nem kell az Liluskám., ő félrebillentett fejjel lassan pislogva bólogat és azt mondja, Aja, kejj! A következetességem végül itt fullad kudarcba. :)

A pelenkázásnál szokott még elgurulni a gyógyszerem, amikor érthetetlen okból megszelesedik és nevetgélve elkezd kézzel-lábbal kapálózni, és csak akkor hagyja abba, ha otthagyom egy időre. Viccet csinálni nem akarok belőle, mert baromira tud fájni, amikor hasba rúg és egyébként sem gondolom, hogy ez jó játék. Ebadta kölyke!

Igazából mindegyiken tudnék nevetni ( és szoktam is magamban), mert annyira huncut tud lenni, de egy dolog van, amihez ragaszkodom, hogy viszonylag normálisan történjen, az az evés. Ő viszont pont ezt próbálja szabotálni a legtöbbet és előfordul, hogy sírás lesz a vége, mert a harmadik kérés után, hogy egyen normálisan, elveszem előle az ennivalót. Ha azt látom, hogy a bohóckodás ellenére tényleg éhes akkor visszaadom neki, amint normálisan viselkedik, de előfordul, hogy ekkor már pityereg. Annyira sajnálom ilyenkor, de arra nagyon háklis vagyok, ha valaki ennivalóval szórakozik, pláne ha dobálja. Szerintem elég nagy már, hogy ezt megértse.

Haragudni kb. kettő másodpercig tudok, mert hogy nem is akarok tovább, de azért töredelmesen bevallom, előfordul, hogy estére nem bánom, hogy vége a napnak. Altatásnál azonban már ezek és hasonló képek kattognak a fejemben, és örülök, hogy ilyen frankó kis csajom van.